Egy mindenkiért…
A rottweileres társadalom lehetséges jövője

Petrás Antallal, a Rottweiler Tenyésztők Egyesületének széles látókörű elnökével beszélgettem a hazai rottweilerezés jelenéről, jövőjéről. Az egyesület 2000-ben alakult, hasonlóan a többi ötvenkét másik elismert tenyésztőszervezet legtöbbjéhez. Azért ekkor, mert egy 1998-as rendelet értelmében az akkori minisztérium az ebtenyésztés szervezeti kereteit a hazai joggyakorlatnak megfelelően kívánta átalakítani, szabályozni.

Az egyesület húsz taggal alakult. A Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumba elküldte pályázatát, s négy másik hasonló szervezet közül végül megnyerte az elismert tenyésztőszervezet jogát. Az alapítástól kezdve legfontosabb céljuknak az addiginál erősebb, szigorú, szakmai alapon álló ebtenyésztés szabályozásának bevezetését tartják. Gyökeresen változtatni akarnak a hazai „tömegkutyázás” áldatlan állapotán, hogy ne gyenge minőségben és nagy mennyiségben szaporítsanak állatokat, hanem kiváló, a fajta igényeinek megfelelően tartott hazai rottweiler-állomány alakuljon ki.
Ezek a célok és az ahhoz vezető kezdeti lépések már az egyesület megszületésétől fogva sok emberben ellenérzést váltottak ki: a kutyaszaporítókban éppúgy, mint a minél több törzskönyv kiállításában érdekeltekben. Az egyesület tagjai a kutyák bírálatánál is gyökeres változást akarnak elérni, s nem a kutyák küllemét, hanem az objektív bírálatokon alapuló teljesítményt tartják a legfontosabbnak, vagyis azt, hogy a rottweiler maradjon meg munkakutyának: használati értéke maradjon a legfontosabb, úgy, hogy külső megjelenésén se essen csorba.
A megoldás nagyon egyszerű lenne: lényegében át kellene venni a német rottweilerklub szabályzati rendszerét, de nem hűbelebalázs módjára, hanem lépésről lépésre, fokozatosan. Erre azért van szükség, hogy az apró lépcsők segítségével valóban eljussunk a célba, ne pedig egyfajta sokkhatást váltsunk ki, ami a rendszer hatékony működését veszélyeztetné. A német szabályzat adaptálásában nem lehet semmiféle kompromisszumra hajlani, ezzel is magyarázható, hogy személy szerint Petrás Antal, különösen az utóbbi három évben, gyakran találta magát szemben másképpen gondolkodó rottweilerbarátokkal.

Nem „megélhetési kutyások”
A hajdani alapító tagok közül szinte mindenki az egyesület tagja maradt, tehát az évek során ők sem változtatták meg véleményüket. Egyfajta kemény magnak tartják magukat, akik a mai napig hisznek abban, hogy a fajtának lehet szép jövendője a Kárpát-medencében. Közülük a legtöbben hobbikutyások, akiket anyagi érdek nem fűz a kutyázáshoz, s a vezetőség is elsősorban olyanokból áll, akik nem ebből szeretnének megélni. Nekik a kutyázás csupán hasznos időtöltés, melyre kell és szükséges is áldozni. A vezetőségi tagok a polgári életben olyan munkát végeznek, melynek során szerzett tapasztalataik a szervezet számára is különösen hasznosak lehetnek. Így van, aki egy nemzetközi cég hazai irodavezetője, ketten marketingesek, Petrás Antal pedig vállalkozást vezet.
Az egyesület célja nem a háborúskodások, acsarkodások szítása. Nem akarják egyes régi kutyás egyesületek felszámolását elérni, hanem azt szeretnék, hogy a hasonló célokat kitűző szervezetek demokratikus úton egyesüljenek, úgy, hogy szerzett jogaikat a cél érdekében azok csorbulása nélkül érvényesíthessék. Mindehhez nem elég a lelkesedés: bizony pénzre van szükség, ami azt jelenti, hogy a törzskönyvezésből, kiállításokból befolyó pénz jelentős részének az elismert tenyésztőszervezeteknél kell maradni. Hiszen nekik kell felelniük többek között a törzskönyvezésért, a tenyésztés irányításáért és a bíróképzésért. Ahhoz, hogy egy szervezet emelt szintű, szakmailag elismert munkát tudjon végezni, lényegesen nagyobb anyagi forrásokra van szüksége, mint ami napjainkban megszokott, s ez maga után vonz olyan költségeket a tenyésztők és tartók részéről, melyek hazánkban eddig még nem jelentkeztek.

Nemet a kutyagyárakra!
Ezeket a külön kiadásokat azonban ellensúlyozni fogja, hogy keresleti piac alakul ki, ami áremelkedéshez vezet. Ez összefüggésben áll a szigorúbb tartási és tenyésztési szabályok betartatásával, hiszen így a rottweilerállomány javul, a kölykök száma csökken. Abban az esetben, ha a tenyésztőszervezetek szinte minden „pórázrántást” ellenőrizni tudnak, a „kutyagyárak” felhagynak áldatlan tevékenységükkel. Tűrhetetlen az a gyakorlat, hogy „neves tenyésztők” otthon három kutyát tartanak csempézett kennelekben, míg a tanyán kiláncolva hatvan másik szerencsétlen tengeti életét, de a vásárlók természetesen csak a három jó kiállású, jó idegzetű állatot látják, melyektől – úgymond – az eladásra szánt kölykök származnak.
Rendet kellene teremteni a rottweiler háza táján, de ennek alapja, hogy mindenki a saját portájával törődjön. Az ETSZ-nek sem bírósági tárgyalásokra kellene járnia, hanem a feladatát végeznie. Ha megkapja a neki ítélt jogokat, akkor a születendő kölykök egyedszámának drasztikus csökkenésével elérhető lesz, hogy a fajtamentőknek csak egy-egy gazdi elhalálozásakor legyen munkájuk. Az ebtenyésztés szabályait nagyon világosan kell megfogalmazni, úgy, hogy a különböző műveltségű emberek is megérthessék, tisztában legyenek azzal, mire vállalkoznak, s mivel is jár, ha a törvényt megszegik.

Az elvárható minimum
A rottweiler kimagaslóan jó munkakészségű kutya, ám képességeinek kibontakozását hazánkban a tenyésztők és a tartók is sok esetben elhanyagolják. A kutyaiskolák is hajlamosak elhitetni a gazdákkal, hogy ez a fajta nem igazán alkalmas magasabb szintű munkára, pedig négy sporttársunk jutott eddig ki világversenyre, ahol eredményesen szerepeltek. Az lenne a cél, hogy minden rottweilernél kötelező alapkövetelmény legyen az úgynevezett BH, azaz kísérőkutya-vizsga letétele. Ez lényegében alapfokú engedelmességi vizsga: ennek során teljesítenie kell azokat a feladatokat, amelyek a mindennapi életben szükségesek lehetnek az emberrel való kulturált együttéléshez. Ezt a típusú vizsgát az Európai Unió egyes tagországaiban minden ötven centiméternél nagyobb marmagasságú kutyának kétéves kora betöltéséig kötelezően le kell tenni, ellenkező esetben az állatot a hatóságok elkobozzák.
Az iskolában nemcsak az oktató, hanem a segéd is az adott fajtának specialistája. Németországban minden fajtának külön-külön iskolája van, így nem ritka, hogy egy-egy ilyen intézménybe százötven kilométert is autózik a kutya a gazdájával, hetente több tréningre is. Az igazi tenyésztőnek elemi igénye kellene legyen az, hogy kutyája munkavégző-képességéről minél jobban meggyőződhessen. Tehát minden rottweilernek el kellene jutnia az iskolába, hogy ne csak a tenyészszemle miatt képezzék őket, hanem azért is, hogy gazdájuknak és annak környezetének megfelelő társai legyenek. Ma szép számmal akadnak olyan rottweilerek, melyek a tenyészszemlén nagy nehezen átevickélnek, de senki nem törődik további tanításukkal. A sikeres rottweilerezés egyik alapja a kutyaiskolában rejlik, ezért is kellene itt tömörülniük a fajta szimpatizánsainak.

…mindenki egyért!
Az 1998 óta eltelt idő hasznosabban is eltelhetett volna. Az elismert tenyésztőszervezeteket olyanok alapították, akik többet, jobbat szerettek volna, és nagyon jól átgondolt pályázatokkal szerezték meg a jogot arra, hogy az egyes fajták tenyésztését irányítsák. A tömeg nem mellettük áll, bár a várható reformok semmilyen környezetben nem szoktak osztatlan sikert aratni. Mindenkinek arra lenne szüksége, hogy a különböző szervezetek ne egymással szemben, vagy jobb esetben egymással párhuzamosan, de külön tevékenykedjenek, hanem egy évtized után végre egyesülhessen az a maroknyi csapat, aki ezt a nemes hobbit választotta. Ez irányban a Rottweiler Tenyésztők Egyesülete már megtette a kezdeti lépéseket, és partnerséget kínál a másik két, más keretek között működő tenyésztői klubnak. Az új szervezet neve esetleg Magyar Általános Rottweiler Unió lehetne…

http://www.kutya.hu/ArchivCikk.aspx?id=4470